Pest megye háborúba megy

Cikk a védköteles korú kivándorlók visszahívásáról (PPSK vm. Hivatalos Lapja, 1914. augusztus 06.) Szerkesztett kép!

A FENTI CIKK SZÖVEGE PDF-BEN

1914. július 25-én az uralkodó kiadta a parancsot a Császári és Királyi Hadsereg, a Magyar Királyi Honvédség, valamint a Landwehr alakulatainak részleges mozgósítására és a hadműveletek megkezdésére Szerbia ellen. A Őfelsége kormányának ez a lépése hat nappal később kiváltotta az Orosz Birodalom hadüzenetét, ami az általános mozgósítást vonta maga után a dunai monarchia államaiban.

A kecskeméti polgármester távirata Ráday Gedeon főispánnak az általános mozgósítás elrendeléséről

A TELJES KÉPANYAGÉRT KATTINTSON IDE!

ŐFELSÉGE ÁRMÁDIÁJA

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadszervezete tökéletesen jellemezte az államszervezet összetett jellegét:

	Közös	Osztrák	Magyar
Első vonal	Császári és Királyi Hadsereg Őfelsége Hadiflottája	-	-
Második vonal	-	Landwehr	Magyar Királyi Honvédség
Harmadik vonal	-	Landsturm	Népfelkelés

Kezdetben harcérték tekintetében komoly különbség létezett az első és második vonalbeli hadszervezetek között, de a Nagy Háború kitörésének idejére ez gyakorlatilag megszűnt. S amíg harmadik vonal békében csak papíron létezett, a hadüzenet után a népfelkelőket rögtön állományba vették.

I. Ferenc József hadereje mintegy 415 ezer főt számlált, ami a harmadik legnagyobb volt Európában, ez a létszám azonban a lakosság alig 1%-át jelentette, aminél alacsonyabbat csak Oroszország produkált. Az állam korlátozott teherviselő képessége okán a mintegy 6.120.000 katonakorú férfiból csak 3.000.000 esett át valamilyen kiképzésen, ami az állomány 49%-a.

Kiképzés (szuronyharc) Fotó, Somogyi László magángyűjteményéből

A TELJES KÉPANYAGÉRT KATTINTSON IDE!

A világháború kitörésekor összesen 183.500 magyar katona szolgált a közös hadsereg magyarországi kiegészítésű ezredeiben, valamint a honvédség alakulataiban. A július 25-én elrendelt részleges illetve a hat nappal később bejelentett általános mozgósítás során Magyarország területéről további 1.663.500 fő vonult be.

A HADKIEGÉSZÍTÉS RENDSZERE

Az 1868-as véderőtörvény 1. §-a szerint „A védelmi kötelezettség általános, és minden védképes állampolgár által személyesen teljesitendő.” Ez a gyakorlatban állítási-, szolgálati- és népfölkelési kötelezettségre oszlott.

Az állítási kötelezettség a mai sorkötelezettséget jelentette és a 21–23 éves kor közöttiekre vonatkozott. Az ún. fősorozást évente tavasszal tartották március-június között valamikor, de nem a teljes 21–23 éves korosztály kapott behívót, hanem csak annyian, ahány főt az országgyűlés arra az esztendőre jóváhagyott. A közös hadsereg ún „újoncjutalékát” 159.000, míg a honvédségét – fokozatosan emelkedve – 25.000 főben állapították meg. Az ezen felül alkalmasnak találtak kerültek a póttartalék állományába.

Honvéd nyári öltözetben (Megjelent: Berkó Árpád: A Magyar Királyi Honvédség Története, 1928.)

A TELJES KÉPANYAGÉRT KATTINTSON IDE!

A bevonulást követően kezdték meg az újoncok szolgálati kötelezettségük teljesítését. Az 1912. évi véderőtörvény értelmében a szolgálati idő a haderő mindkét (illetve az osztrák Landwehrrel együtt mindhárom) alkotórészénél egységesen 2 év tényleges és 10 év a tartalékban, a lovasságnál 3 év tényleges és 7 év tartalékos, a haditengerészetnél pedig 4 év tényleges, 5 év tartalékos és további 3 év az ún. tengervéd (a partvédelem) kötelékében. A póttartalékba beosztottaknak 12 évig kellett szolgálniuk. Minden 13 újoncból 3 a honvédséget, 10 pedig a közös hadsereget gyarapította.

A közös hadsereg és a honvédség újoncainak életében legfeljebb annyi különbség volt, hogy előbbieknek meg kellett tanulniuk a német vezényleti nyelvet. Az idegen nyelv tanulásához nem nagyon szokott magyar bakák aztán a legkülönbözőbb módon csűrték-csavarták a német vezényszavakat, kifejezéseket. Így alakult ki például: az áristom (Arrest: fogda), az egzercéroz (exerzieren: gyakoroltatni), a kirukkol (ausrücken: kivonulni), valamint a mondur vagy mundér (Montur: egyenruha).

A hadkötelezettség harmadik formája a szolgálati kötelezettség letelte után következő népfölkelési kötelezettség volt. Ez a kötelezettség mellesleg már azt megelőzően is fennállt, hogy valaki állításköteles korba lépett, éspedig azon év január 1-jétől, amikor 19. életévét betöltötte.

A népfelkelőket két osztályba sorolták: (I.) 19-37 év közöttiek (II.) 38-42 évesek A világháború alatt aztán a hatalmas veszteségek pótlása miatt a népfölkelési kötelezettség alsó és felső korhatárát is kiterjesztették 18 illetve 50 évre.

Mindkét osztály eredetileg csupán kisegítő feladatok ellátására lett volna igénybe vehető, és arra is csupán az ország határain belül. Kivételes esetben azonban külföldön is bevethetőek voltak – amint arra az első világháború folyamán rendszeresen sor került. Az első osztály ezen felül a hadsereg és a honvédség kiegészítésére is igénybe vehető volt, amennyiben a póttartalék erre már nem lett volna elégséges. 1914 után ez is állandó gyakorlattá vált.

Népfelkelési igazolvány

A TELJES KÉPANYAGÉRT KATTINTSON IDE!

A SOROZÁS GYAKORLATA

A sorozóbizottságokban a civil és katonai hatóságok egyszerre munkálkodtak. A megyei sorozóbizottság elnöke az alispán, orvosa a megyei tiszti főorvos volt. A polgári elnökök, akiket a vármegyei vezetés tulajdonképpen kijelölt a feladat elvégzésére, nem feltétlenül az államigazgatás képviselői, hanem a helyi prominens polgárok közül kerültek ki (legtöbbször földbirtokosok voltak). Az orvosokat a városi vagy a járási orvosok közül jelölték ki, akik jól ismerték az adott járás lakosságának öröklött vagy rejtett betegségeit.

Utasítás a hadkötelesek orvosi megvizsgálására

A TELJES KÉPANYAGÉRT KATTINTSON IDE!

A katonaorvos által kimondott verdikt mindazonáltal még nem döntötte el végérvényesen az újonc további sorsát. A sorozó bizottság katonai képviselője ugyanis az orvosi véleményt mérlegelte ugyan, de döntését önállóan hozta meg. A végső minősítés ugyancsak öt kategóriát tartalmazott: a.) besorozandó, b) segédszolgálatra besorozandó, c.) visszahelyezendő, d.) fegyverképtelen, e.) törlendő. Az első két csoportba soroltakat értelemszerűen besorozták, a visszahelyezendőket később (általában a következő évben) újra bizottság elé állították. A fegyverképtelennek minősítettekre várt a népfölkelés, csak a törlendőekről volt hajlandó a hadsereg végérvényesen lemondani.

A sorozóbizottságok elé kerülő állításköteleseknek mindenekelőtt megmérték a testmagasságát. Az alkalmasság legalsó határa mind a közös hadseregben, mind a honvédségnél 152 cm volt, de az egyes fegyvernemeknél ennél valamivel nagyobb (pl. vasúti ezredekben 162 cm), egyedi esetekben kisebb (de min. 150 cm-es) követelményt is megszabhattak. A hagyományosan szigorú feltételekhez hozzájárult az is, hogy a sokféle mentességnek köszönhetően a besorozottak a legrosszabb körülmények között élő néprétegekből kerültek ki. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy pl. az abonyi főszolgabíró 1914 júniusában jó aránynak minősítette azt, hogy a megjelentek 32%(!)-a bizonyult alkalmasnak.

A rendszert úgy alakították ki, hogy az összetett hadszervezetből és a kvóta rendszerből adódó érdekellentéteket finoman kiegyensúlyozza. Például a sorozáson megjelenni kötelezettek nem vezetéknevük szerint rendezve, hanem sorshúzás alapján kapott számaiknak megfelelő sorrendben szerepeltek. Ezzel a módszerrel meg lehetett akadályozni, hogy az ábécé elején lévő családnevekkel aránytalanul nagyobb eséllyel kerüljenek besorozásra a közös hadsereghez vagy a honvédséghez.

Behívó távirat, 1914. július 31.

A TELJES KÉPANYAGÉRT KATTINTSON IDE!

Az alkalmasnak találtakat még aznap feleskették és e pillanattól kezdve tényleges állományba nem vett újonc lett az elnevezésük. Ténylegesen október 1-jével kerültek a fegyveres erők állományába, ekkor vonultak be a számukra meghatározott alakulat laktanyájába is. Az értesítést általában a megfelelő nap előtt egy héttel-tíz nappal a kisbíró kézbesítette az újoncoknak, akik ezt követően igyekeztek kihasználni a még otthon tölthető időt. A búcsúzás során fontos szerephez jutott a helyi kocsma: a búcsúáldomás elfogyasztása után a regruták ismét közösen indultak szolgálati helyükre.

Fuchs György-Somogyi László

Források:

Pollmann Ferenc: Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege, in: Száz magyar katonadal  sajtó alá rend. és szerk. Szalay Olga ; a szerk. mtársa Eva Maria Hois, Bp. ,2010.

Julier Ferenc: A világháború magyar szemmel, Bp., 1933.

Berkó István: A Magyar Királyi Honvédség története, Bp. 1928.

A magyar gyalogság, szerk.: vitéz Doromby József, Reé László, Bp., 1941.

Somogyi László: A tisztiorvosi szolgálat Pest megyében a dualizmus második felében. Pest Megyei Levéltár, 2009.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területén

(amely a k. u. k. hadsereg IV. budapesti, illetve a m. kir. Honv. I. budapesti kerületébe tartozott)

a következő jelentősebb alakulatok kerültek elhelyezésre, majd a frontra:

	Ezredek	Sorozó járásai	Frontalakulat 1914. 08.
Közös hadsereg	32. gyalogezred	biai, pomázi, Szentendre város, váci, Vác város, gödöllői, monori, alsódabasi, ráckevei
	38. gyalogezred	kiskőrösi, kiskunhalasi, dunavecsei, kunszentmiklósi, Kecskemét város, kiskunfélegyházi, Nagykőrös város, Cegléd város, kalocsai
	68. gyalogezred	sorozó járásai: nagykátai és abonyi, az alakulat legnagyobbrészt Jász-Nagykun-Szolnok megyéből állt fel
	24. vadász zászlóalj	a budapesti IV. hadtest összes járásából
	13. (jász-kun) huszárezred	részben PPSK és JNkSz. Megyéből állt fel
Honvédség	1. (budapesti) gyalogezred	alsódabasi, aszódi, biai, gödöllői, gyömrői, kispesti, monori, pomázi, ráckevei, váci	81. dandár kötelékében és a 20. hadosztály alárendeltségében
	29. (budapesti) gyalogezred	Jász-Nagykun-Szolnok vármegye valamennyi, PPSK vármegye abonyi, dunavecsei, kunszentmiklósi, nagykátai	a 79. dandár kötelékében a 40. hadosztály alárendeltségében
	30. (budapesti) gyalogezred	Bács-Bodrog vármegye apatini, bácsalmási, bajai, zombori; PPSK vármegye kalocsai, kiskőrösi, kiskunfélegyházi	a 79. dandár kötelékében a 40. hadosztály alárendeltségében
	1. honv. huszárezred 1. osztály Budapest	megegyezik az 1 honv. gyal. e.-vel
	1. honv. huszárezred 2. osztály Vác	megegyezik a 17. honv. gyal. e.-vel
	4. honv. huszárezred 1. osztály Szabadka	megegyezik a 6. honv. gyal. e.-vel	23. hadosztály alárendeltségében
	4. honv. huszárezred 2. oszt. Kecskemét	megegyezik a 29. honv. gyal. e.-vel	20. hadosztály alárendeltségében
	8. honv. huszárezred 2. osztály Baja	megegyezik a 30. honv. gyal. e.-vel

A trónörököspár halála

KÉT PISZTOLYLÖVÉS…

1914. június 28. Szarajevó, Appel rakpart–Ferenc József út sarok. Három-négy pisztolylövés dörren gyors egymásutánban, melyek közül kettő halálosan megsebesíti Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét. Két pisztolylövés, melynek következtében egy egész kontinens merült el évekre a háború poklában. Két pisztolylövés, melyet még több milliárdnyi követ majd az eljövendő négy évben, kioltva tizenkilenc millió és örökre megnyomorítva több mint húsz millió emberi életet. Két pisztolylövés, amelyek elindították a XX. század „őskatasztrófáját”, annak összes következményével – forradalmak, birodalmak és dinasztiák bukása, kommunista és náci diktatúrák, II. világháború, hidegháború – együtt. Két, gyakorlatilag vaktában leadott pisztolylövés, melyek hatását – közvetlenül vagy közvetve, rövidebb vagy hosszabb távon – szinte minden ember megérezte az egész világon!

Ferenc Ferdinánd zubbonya

POLITIKAI HÁTTÉR

A merénylet napján a trónörököspár már több napja Bosznia-Hercegovinában tartózkodott. A látogatás valódi célja a Monarchia katonai erejének látványos demonstrálása hadgyakorlatok révén, illetve az alig pár éve annektált tartomány hűségének bizonyítása volt, a nemzetállami terveket dédelgető és ennek jegyében terjeszkedő politikát folytató Szerbiával szemben. A trónörökös jelenléte komoly jelzéssel bírt, hiszen köztudottan a Monarchia katonai ütőképességének növelése volt politikai céljainak egyik sarkalatos pontja. S habár ő maga nem volt különösképpen tehetséges katona, de igyekezett a hadsereg jobb képességű és az ő politikájával azonosulni tudó tisztekkel – mint például Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök – körülvenni magát.

A délszláv kérdés régóta a Monarchia legsúlyosabb problémái közé tartozott, amely a kül- és a belpolitikát, a Monarchia belső viszonyait, valamint a közös ügyeket egyaránt érintette. Általában a délszláv (ideértve a szerbeket is) nemzeti aspirációk igen feszült viszonyt eredményeztek a Monarchia változatlan fennmaradását óhajtó erőivel szemben. A szerbeknél (de a horvátoknál is) az évszázados múltra visszatekintő törökellenes küzdelmek miatt mélyen gyökerezett a szabadságvágy és a radikális eszközök alkalmazása a politikai, nemzeti és vallási ellentétek érvényesítésekor.

Közvetlenül a háborút megelőző években a Monarchia vezetése két utat látott a Szerbiával kapcsolatos politikai problémák megoldására. Az egyik irányzat a Monarchia külpolitikai nehézségeit egy Szerbiára mérendő háborús csapással vélte megoldhatónak (jelentős képviselője Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök volt). A másik irányzat nem akarta kitenni a Monarchiát a háború nem feltétlenül kiszámítható következményeinek, így a háború elodázását sürgette (Aehrenthal osztrák-magyar közös külügyminiszter vagy ekkor még Tisza István magyar miniszterelnök). Azonban ebben az időben a külpolitikai döntések egyre inkább Berlinbe helyeződtek az 1879-ben létrejött ún. kettős szövetségen belül. Ennek megfelelően a Monarchia ingadozóvá váló külpolitikája berlini hatás alá került, amelynek eredményeképpen az 1914. június 28-át követő válságban a „most vagy soha” elve érvényesült.

A MERÉNYLET

Az illusztris vendégeket szállító különvonat tíz óra előtt nem sokkal futott be a szarajevói pályaudvarra, ahol Potiorek táborszernagy tartományi kormányzó fogadta őket. A hangulat annak ellenére jó volt, hogy már az utazás szervezésének kezdetétől mindenki tisztában volt egy merénylet lehetőségével – a korábbi látogatások alkalmával is voltak kísérletek – és már a pályaudvaron is sor került egy pokolgép felrobbantására.

Ráadásul aznap volt az 1389. június 28-án vívott rigómezei csata évfordulója, a szerb nemzet gyásznapja. Ezen a napon bukott el a szerb állam a törökök csapásai alatt és egy önfeláldozó hős – Milos Kopolić – ekkor ölte meg I. Murad szultánt. A szerb nemzeti büszkeség és az elnyomó zsarnok elleni szent küzdelem napja…

Megérkezés a szarajevói állomásra

A trónörököspár a pályaudvarról a Philippovic laktanyába hajtatott, majd annak megtekintése után a városházára indult a küldöttség. Ferenc Ferdinánd és neje, valamint Potiorek a kocsisor harmadik autójában foglalt helyet, az utánuk következő autókban a kíséret tagjai ültek. Az útvonal – amelyet a helyi sajtó is részletesen közölt – az Appel rakparton vezetett végig, melynek egyik oldalán házak sora, a másikon alacsony gát húzódott, járdákkal mindkét szélén. A helyiek nem nagy tömegekben, inkább kisebb csoportokban álltak az út mentén, köztük elszórtan a szarajevói rendőrség mindössze 150 embere gondoskodott a rend fenntartásáról. A hadsereg elérhető alakulatait nem vették igénybe biztonsági célokra. Ebben a nem éppen zsúfolt közegben rejtőzött el az a hét fiatalember, akiknek feltett szándékuk volt a trónörököspár elpusztítása…

A merénylők – Ilić és Popović kivételével – a rakpart menetirány szerinti jobb oldalán foglaltak állást. Így egy valóságos kivégzőosztag várt a trónörököspárra, hat bombával és huszonhét pisztolylövésre elegendő munícióval felszerelve. Ha az eredeti terv szerinti bomba- és golyózáporral fogadták volna a célpontokat, az a merénylőkre nézve is végzetes lett volna, ez a körülmény azonban nem zavarta őket, mivel amúgy sem gondoltak menekülésre. Mindegyikőjüknél volt egy kis csomag ciánkáli por, amivel a merénylet után öngyilkosságot akartak elkövetni.

A kocsisor fél tizenegy felé ért az első merénylők – Mehmedbasić és Čubrilović – közelébe, azonban egyikőjük sem lépett akcióba. Mehmedbasić később azt állította, hogy nem ismerte fel a trónörököst, Čubrilović pedig, hogy a főhercegné testi épségét féltette. Előbbi a bombáját inkább egy bokorba dobta és meg sem állt Montenegróig. Harmadik társuk, Čabrinović elszántabb volt náluk, az ő pokolgépe azonban a trónörököspár kocsijának összecsukott tetőponyvájára esett, majd onnan az úttestre, végül a sorban következő autó bal hátsó kereke mellett explodált. A robbanás következtében Merizzi alezredes – Potiorek szárnysegédje – és mintegy húsz személy szenvedett sebesüléseket, de egyik sem volt végzetes. Čabrinović azonnal bevette a ciánkálit, ám az hatástalannak bizonyult. Ekkor átugrott a gáton, hogy a Miljacka folyón keresztül meneküljön, de elfogták. A főherceg a robbanást követően megállíttatta autóját, hogy a sérültek felől érdeklődjön, kiváló célpontot nyújtva Principnek és Grabežnek, akik csak néhány méterre állhattak ekkor tőle, de mégsem használták fegyvereiket. Popović pedig inkább kereket oldott. Az események tisztázása után újrainduló autókaraván zavartalanul jutott el a városházára.

Búcsúzkodás a Városháza előtt

A trónörököspár elindul a Városházáról

A városházán elfogyasztott igencsak komor hangulatú ebéd után módosították a látogatás menetrendjét, hogy a főherceg meglátogathassa a kórházba szállított Merizzi alezredest. Az új útvonal szerint az autók nem kanyarodtak volna le a Latin hídnál a Ferenc József út felé, hanem egyenesen végig mennek az Appel rakparton. Az első két kocsi sofőrjét azonban nem tájékoztatták a változásokról, így azok az eredeti útvonalterv szerint végrehajtották a fordulatot. A sorban harmadiknak érkező, a főhercegi párt szállító autó sofőrje csak annyi utasítást kapott, hogy kövesse az előtte haladókat. Meg is kezdte tehát a kanyarodást, amikor Potiorek észre véve a tévedést, megálljt parancsolt és visszafordulásra utasította a sofőrt.

Közvetlenül a merénylet előtt

Leopold Loyka hozzá is látott a manőverhez, amikor hirtelen eldördültek azok a végzetes lövések. Gavrilo Princip ugyanis a helyszínen maradt, sőt valószínűleg megfigyelte, hogy a főherceg az autó bal oldalán ül, ezért átment az út túloldalára és – a sajtóból ismerve a trónörököspár útvonalát – egyszerűen várt az újabb alkalomra. Arra azonban valószínűleg ő sem számított, hogy az áldozat tőle alig két méterre szinte felkínálja magát a merénylet elkövetésére. Princip tehát lőtt, de nem a profik hideg precizitásával, hanem az amatőrök bizonytalankodó izgatottságával, ugyanis – a szemtanúk és saját vallomása szerint is – elfordított fejjel, szinte vaktában adta le lövéseit. Az első lövés a főhercegnét érte, a második pedig – amit a visszarúgó fegyver felfelé térített el – a trónörökös nyakát találta el. (A később a sajtóban elterjedt legendával szemben Zsófia nem védte testével férjét. Erre sem ideje, sem lehetősége nem lett volna, olyan gyorsan történtek az események.)

Váratlanul „segítők” is akadtak a tömegből, akik két rendőrt is megakadályoztak abban, hogy megpróbáljanak közbelépni. Egyikük – Ferdó Behr – letartóztatását ábrázolja az a fénykép, amit téves aláírással Princip vagy Čabrinović lefogásaként szoktak gyakran megjelentetni.

A trónörököspár holttestét a Viribus Unitis csatahajó fedélzetén szállították Triesztbe, majd onnan vasúton Bécsbe. Ferenc Ferdinánd morganatikus házassága miatt az uralkodó nem engedélyezte az állami gyászszertartást, ezért ún. harmadosztályú temetést rendezhettek csak az elhunytaknak. A Hofburgban ravatalozták fel és – a bécsi kapucinusok Császárkriptája helyett – az artstetteni kastély családi kriptájában helyezték örök nyugalomra őket.

Fuchs György–Somogyi László

A temetés

Források: 

Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Németh István (szerk.): 20. századi magyar történelem. 1900–1945. I. kötet. Budapest, 1999.

Galántai József: Az I. világháború, Budapest, Korona kiadó, 2000.

Pollmann Ferenc: A szarajevói gyilkosság, Rubicon, 2014. 4-5. szám